|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
A nedves kollódiumos eljárást Gustave Le Gray kísérletei alapján
Frederick Scott Archer publikálta 1851-ben, mely ezt követően az
1880-as évekig az egész világon széles körben elterjedt és használt
fotográfiai technikává vált. Mai szemmel nézve viszonylag
hosszadalmas és munkaigényes folyamatról van szó. Annál is inkább,
mert a fotográfus helyben készít el szinte mindent, a lemez
fényérzékenyítését és előhívását is. Ebből következik, hogy a
fényképezés helyszínén laborálásra alkalmas sötétkamrának is kell
lennie. A munkafolyamat nagyon röviden és leegyszerűsítve a
következő: az üveg- vagy fémlapot zsírtalanítjuk, utána kollódiummal
vonjuk be. A kollódium alkohol, éter és lőgyapot keveréke, melybe
előbb bromid és jodid sókat keverünk. A lemezt egy speciális
mozdulatsorral felöntjük, majd rövid szikkadás után ezüst-nitrát
fürdőben érzékenyítjük. Érzékenyítés után rögtön, nedvesen a gépbe
helyezzük és exponáljuk. Előhívás, rögzítés és mosás után a
megszárított lemezt rétegoldalán lakkozzuk. Az elkészült kép fekete
háttérrel pozitívnak látszik, szürke (szürke - fekete) tónusú, fehér
szín nem található rajta. Az üvegre készített direktpozitív képet
ambrotípiának, míg a fémlemezre készültet ferrotípiának nevezzük.
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
A klasszikus
fényképeszet a negatív-pozitív masolótechnikán alapszik. Ez azt
jelenti, hogy először negatív képet készítünk, majd másolással (nagyítással,
levilágítással vagy kontakt-másolással) készül el a végleges,
pozitív kép. A fotográfia hajnalán a mai fogalmakhoz képest minden
nagy volt. Ennek az egyik oka az volt, hogy nem volt lehetőség
nagyításra, így nagy képet csak úgy lehetet készíteni, hogy a
negatív is nagy méretben készült. Később a technológia fejlődésével
felmerült az igény kisebb, hordozhatóbb fényképezőgépek
előállítására. Így alakult ki a negatív méretétől függően a
képformátumok három csoportja: a kisformátum, középformátum,
nagyformátum. A leegyszerűsített munkafolyamat a következő: az elkészített filmet (mely lényegében valamilyen
hordozó-alapra felvitt fényérzékeny réteg) a fényképezőgépbe töltés
után exponáljuk, majd sötétkamrában vegyszerekkel előhívjuk,
rögzítjük. Mosás és szárítás után megtekintő a filmen lévő negatív
kép. A negatívot nagyítógépbe helyezve nagyítjuk és levilágítjuk
fényképészeti fényérzékeny pozitív papírra, vagy pedig kontakt módszerrel
másoljuk. Mindez sötétkamrában történik. Expozíció után a pozitív
papírt is hasonlóan dolgozzuk ki, mint a negatív filmet:
vegyszeresen előhívjuk, rögzítjük, majd már világosban mossuk,
szárítjuk.
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
XIX. századi másolótechnikákról van szó, melyek kézműves
módszerekkel, házilagosan fényérzékenyített grafikai papírra
dolgoznak. Az argentotípia vassós eljárás, de a vassók mellett
képalkotó anyag az ezüst is. John Herschel fedezte fel a cianotípia
után 1842-ben. A módszer szépia színű képet ad, ezért
szépiaeljárásnak is hívják. Nevét gyakran továbbfejlesztett
változatára, a kallitípiára is használják. A sópapír-eljárást
1839-ben használta először William Henry Fox Talbot, fényérzékeny
anyaga a klórezüst (ezüst-klorid), s enyvezett, vékony papírra
készül. Üveg- vagy klasszikus síkfilm-negatívról másolókeretben
napfénnyel másoljuk. Ha talbotípia-negatívról készítik, akkor a
sópapír neve talbotípia-pozitív. Amennyiben albuminos vagy
kollódiumos üvegnegatívról stb. készült a sópapír másolat, akkor
nevezzük helyesen sópapírnak. Használatában több szakaszt
különböztethetünk meg: az 1860-as évek közepéig inkább a nagyméretű
tájképek, valamint a festményszerűen átfestett porték a jellemzőek.
Az 1870-es évektől a sópapír tájképek szinte teljesen eltűntek. Az
1890-es évekig színezett portrékhoz, chromotípiákhoz használták
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
A dagerrotípia az
elsőként gyakorlati használatba került képrögzítési eljárás volt,
melyet Louis Daguerre és Joseph Nicéphore Niépce fejlesztettek ki. A
dagerrotípiák használata az 1850-es évek elejéig volt széles körben
elterjedt, párhuzamosan a talbotípia eljárással. 1839-ben
jelentették be, de már 1837-ben is készült dagerrotípia. Mai
értelemben nem volt sokszorosítható, ezért gyakorlatilag minden
megmaradt dagerrotípia egyedi műtárgy.Az ezüstözött rézlemezt
polírozták, majd tisztították. Az egész eljárás sikere múlt a
tisztítás alaposságán. Ezután jód-, később bróm- vagy klórgőzben
érzékenyítették. Az érzékenyítéshez speciális fadobozt használtak,
amelynek fenekén porcelán- vagy üvegtálban volt a jód. A
fényérzékeny lemezt a kamerába helyezve exponálták. Speciális
előhívóládában, hevített higany gőzével hívták elő.
A lemezen a több fényt ért pontokon több, a kevesebb fényt kapott
pontokon kevesebb higany-ezüst amalgám keletkezett, amit ezt
követően nátrium-kloridban majd a későbbiekben nátrium-tioszulfátban
fixáltak. 1840-től használják előhívshoz a Becquerel móodszert,
Edmund Becquerel fiziskus nyomán, a kép aranykloridos színezését
Hippolyte Fizeau vezette be 1841-ben.
|