A nedves kollódiumos eljárást Gustave Le Gray kísérletei alapján Frederick Scott Archer publikálta 1851-ben, mely ezt követően az 1880-as évekig az egész világon széles körben elterjedt és használt fotográfiai technikává vált. Mai szemmel nézve viszonylag hosszadalmas és munkaigényes folyamatról van szó. Annál is inkább, mert a fotográfus helyben készít el szinte mindent, a lemez fényérzékenyítését és előhívását is. Ebből következik, hogy a fényképezés helyszínén laborálásra alkalmas sötétkamrának is kell lennie. A munkafolyamat nagyon röviden és leegyszerűsítve a következő: az üveg- vagy fémlapot zsírtalanítjuk, utána kollódiummal vonjuk be. A kollódium alkohol, éter és lőgyapot keveréke, melybe előbb bromid és jodid sókat keverünk. A lemezt egy speciális mozdulatsorral felöntjük, majd rövid szikkadás után ezüst-nitrát fürdőben érzékenyítjük. Érzékenyítés után rögtön, nedvesen a gépbe helyezzük és exponáljuk. Előhívás, rögzítés és mosás után a megszárított lemezt rétegoldalán lakkozzuk. Az elkészült kép fekete háttérrel pozitívnak látszik, szürke (szürke - fekete) tónusú, fehér szín nem található rajta. Az üvegre készített direktpozitív képet ambrotípiának, míg a fémlemezre készültet ferrotípiának nevezzük.

A klasszikus fényképeszet a negatív-pozitív masolótechnikán alapszik. Ez azt jelenti, hogy először negatív képet készítünk, majd másolással (nagyítással, levilágítással vagy kontakt-másolással) készül el a végleges, pozitív kép. A fotográfia hajnalán a mai fogalmakhoz képest minden nagy volt. Ennek az egyik oka az volt, hogy nem volt lehetőség nagyításra, így nagy képet csak úgy lehetet készíteni, hogy a negatív is nagy méretben készült. Később a technológia fejlődésével felmerült az igény kisebb, hordozhatóbb fényképezőgépek előállítására. Így alakult ki a negatív méretétől függően a képformátumok három csoportja: a kisformátum, középformátum, nagyformátum. A leegyszerűsített munkafolyamat a következő: az  elkészített filmet (mely lényegében valamilyen hordozó-alapra felvitt fényérzékeny réteg) a fényképezőgépbe töltés után exponáljuk, majd sötétkamrában vegyszerekkel előhívjuk, rögzítjük. Mosás és szárítás után megtekintő a filmen lévő negatív kép. A negatívot nagyítógépbe helyezve nagyítjuk és levilágítjuk fényképészeti fényérzékeny pozitív papírra, vagy pedig kontakt módszerrel másoljuk. Mindez sötétkamrában történik. Expozíció után a pozitív papírt is hasonlóan dolgozzuk ki, mint a negatív filmet: vegyszeresen előhívjuk, rögzítjük, majd már világosban mossuk, szárítjuk.

 

XIX. századi másolótechnikákról van szó, melyek kézműves módszerekkel, házilagosan fényérzékenyített grafikai papírra dolgoznak.  Az argentotípia vassós  eljárás, de a vassók mellett képalkotó anyag az ezüst is. John Herschel fedezte fel a cianotípia után 1842-ben.  A módszer szépia színű képet ad, ezért szépiaeljárásnak is hívják. Nevét gyakran továbbfejlesztett változatára, a kallitípiára is használják. A sópapír-eljárást 1839-ben használta először William Henry Fox Talbot, fényérzékeny anyaga a klórezüst (ezüst-klorid), s enyvezett, vékony papírra készül. Üveg- vagy klasszikus síkfilm-negatívról másolókeretben napfénnyel másoljuk. Ha talbotípia-negatívról készítik, akkor a sópapír neve talbotípia-pozitív. Amennyiben albuminos vagy kollódiumos üvegnegatívról stb. készült a sópapír másolat, akkor nevezzük helyesen sópapírnak.  Használatában több szakaszt különböztethetünk meg: az 1860-as évek közepéig inkább a nagyméretű tájképek, valamint a festményszerűen átfestett porték a jellemzőek. Az 1870-es évektől a sópapír tájképek szinte teljesen eltűntek. Az 1890-es évekig színezett portrékhoz, chromotípiákhoz használták

A dagerrotípia az elsőként gyakorlati használatba került képrögzítési eljárás volt, melyet Louis Daguerre és Joseph Nicéphore Niépce fejlesztettek ki. A dagerrotípiák használata az 1850-es évek elejéig volt széles körben elterjedt, párhuzamosan a talbotípia eljárással. 1839-ben jelentették be, de már 1837-ben is készült dagerrotípia. Mai értelemben nem volt sokszorosítható, ezért gyakorlatilag minden megmaradt dagerrotípia egyedi műtárgy.Az ezüstözött rézlemezt polírozták, majd tisztították. Az egész eljárás sikere múlt a tisztítás alaposságán. Ezután jód-, később bróm- vagy klórgőzben érzékenyítették. Az érzékenyítéshez speciális fadobozt használtak, amelynek fenekén porcelán- vagy üvegtálban volt a jód. A fényérzékeny lemezt a kamerába helyezve exponálták. Speciális előhívóládában, hevített higany gőzével hívták elő.
A lemezen a több fényt ért pontokon több, a kevesebb fényt kapott pontokon kevesebb higany-ezüst amalgám keletkezett, amit ezt követően nátrium-kloridban majd a későbbiekben nátrium-tioszulfátban fixáltak. 1840-től használják előhívshoz a Becquerel móodszert, Edmund Becquerel fiziskus nyomán, a kép aranykloridos színezését Hippolyte Fizeau vezette be 1841-ben.